Ma a világ egyik leggyönyörűbb helyén jártunk. Ezt bátran állíthatom! Reggel nagyon sokára készültünk össze. Ádámmal kiszámolgattuk kinek, mennyi tartozása van. Majd végre elindultunk és egy órányi autózás után megérkeztünk Waipio völgyéhez. Két autóval mentünk, Ádám, István és Fati a nagy terepjáróval, mi pedig (Lucával) Süléékhez ültünk. Így a mi túránk challengesebb lett, mert a kisebb terepjárót nem engedték le a völgybe. Ugyanis 25%-os meredek lejtő vezet lefelé, ami többnyire egysávos, nem igazán van lehetőség korrigálásra. Az őr meg nem fogadta el, hogy a mi autónk is négykerék meghajtásos, mert hiányzott neki valami jel a hátuljáról. Ezért nem volt más hátra, mint gyalog "lemászni", közben viszont csodálatos látvány tárult elénk. 
Persze azt nem tudtuk, hogy ez még csak a kezdet... Ahogy leértünk a fekete homokos partra, másfél, két méteres hullámok fogadtak minket. Magát a völgyet, nagyon nehéz leírni. Egy nagyon mély, zöldbeborult helyet kell elképzelni, melynek közepén folyik a Waipio folyó, egyenesen bele az óceánba. A magas hegyoldalakról elvileg vízeséseknek kellett volna lezúdulniuk, de nem igazán láttunk ilyet. Viszont a part az kárpótolt mindenért. Ahogy átvágtuk magunkat a saras bekötő úton, aranyos kis öszvéreket találtunk szabadon legelészni. Aki bátrabb volt, az megsimogatta őket. Majd bevetettük magunkat a habokba. Hát az óriási volt! Akkora hullámok jöttek, kifelé jövet meg is borított egyik-másik. Mindenki elkezdett bohóckodni, sárdobálás, hullámlovaglás, homokban fetrengés, kézenállás... stb. Mint a gyerekek.... Közben meg gyönyörű volt, ahogy ott álltunk a folyótorkolatban és néztük a völgyet...
Visszafelé várt ránk a túra fölfelé, Luca nagyon szenvedett, én meg papucsban nyomtam. Hazafelé megálltunk vacsizni. Bár nagyon finom steaket ettünk, bevallhatom, az az étterem nem az én pénztárcámhoz volt mérve...
Józsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése